Okoskodjunk... Erre való ez a kupac,nem? Okoskodjunk... Csak nézz magadba, nem is kell visszaszámlálás már jön is a törött szárnyú zuhanórepülés. Újabb nyamvadt kis barázdát hagysz a sárban. Tényleg olyanok mint a strigulák. Összefolynak a szemed előtt. De legalább már ismered a becsapódás erejét, nem fáj kevésbé, csak ismered és tudod mikor kezd oszlani a szédítő zsibbadtság, mikor szúr kevésbé a bátortalan pihegés,mikor kezdhetsz feltápászkodni. Dehogy lettél erősebb. Még kábán, tapogatózva megkeresed a leszakadt csonkokat és visszailleszted a már alvadó kráterbe a lapockáid közé. Hátrafeszített kezekkel. Nem könnyű, de jobb is ha nem látod. Nem könnyű, de ezerszer csináltad már. "Volt már rá példa", mondod ilyenkor. Az a rozsdás tű és a fekete gombolyag mindig nálad van. Hamar végzel. Ismerős a félelem fémes íze is amint az ínyedről alácsordogál. Émelyítő. Belehánysz egy olajos tócsába és jöhet a repülés. Nem, nem lettél erősebb. Csak sárosabb. Még sajog de fel kell emelkedni. Ha megszárad lepereg. Csakhogy ez a földközeli alélt szárnysuhogás mindig felkavarja a szemetet. Hát erre való ez a kupac. Szemétkupac. Ha felkavarodik a szemét, ide szórom...nincs gyufám. Sosem volt. Inkább a kezem tört volna el mikor írni tanultam, mint mindig, mindig a szárnyam.
Nesztek, szemét...