Árvaságomig vetkőztettél abban a hidegben. Abban. Gyönyörködtél, de nem bennem csak szememben tükröződő önmagadban. Igen abban. Én se benned, ne hidd. Csak abban, ahogy gyönyörködsz magadban. Én csak abban. Gyönyörködni... Mondd ki halkan. Most lassabban. És most mondd ki nagyon lassan...

Testünk mégsem lett szinonima pár
bár lelked lelkemmel
jól alliterál

Okoskodjunk... Erre való ez a kupac,nem? Okoskodjunk... Csak nézz magadba, nem is kell visszaszámlálás már jön is a törött szárnyú zuhanórepülés. Újabb nyamvadt kis barázdát hagysz a sárban. Tényleg olyanok mint a strigulák. Összefolynak a szemed előtt. De legalább már ismered a becsapódás erejét, nem fáj kevésbé, csak ismered és tudod mikor kezd oszlani a szédítő zsibbadtság, mikor szúr kevésbé a bátortalan pihegés,mikor kezdhetsz feltápászkodni. Dehogy lettél erősebb. Még kábán, tapogatózva megkeresed a leszakadt csonkokat és visszailleszted a már alvadó kráterbe a lapockáid közé. Hátrafeszített kezekkel. Nem könnyű, de jobb is ha nem látod. Nem könnyű, de ezerszer csináltad már. "Volt már rá példa", mondod ilyenkor. Az a rozsdás tű és a fekete gombolyag mindig nálad van. Hamar végzel. Ismerős a félelem fémes íze is amint az ínyedről alácsordogál. Émelyítő. Belehánysz egy olajos tócsába és jöhet a repülés. Nem, nem lettél erősebb. Csak sárosabb. Még sajog de fel kell emelkedni. Ha megszárad lepereg. Csakhogy ez a földközeli alélt szárnysuhogás mindig felkavarja a szemetet. Hát erre való ez a kupac. Szemétkupac. Ha felkavarodik a szemét, ide szórom...nincs gyufám. Sosem volt. Inkább a kezem tört volna el mikor írni tanultam, mint mindig, mindig a szárnyam.
Nesztek, szemét...